Egy lány gondolatai

Szerintem... Igen, így kezdem, mert részemről lényeges téma. A kommenteket átolvasgatva jutott eszembe ez a téma. Már egyébként is sokan kérdezték, hogy ugyebár ha minden nap valamely szer hatása alá kerülve haza kell mennem, hogyhogy nem veszi észre anyám? (Ja, nem biztos, hogy mondtam, anyukámmal és a 11 éves hugommal élek.) Azért olyan borzasztóan szétcsúszott állapotban nem szoktam anyámmal találkozni. Azt csak hétvégenként merem megtanni, amikor meg már alszik mikor hazaérek. Egyébként meg próbálom magam tartani. Anyám azt is viszonylag nehezen fogadta el, hogy dohányzom. Régebben előfördult, hogy észrevette, részeg (inkább csak becsiccsentett) vagyok, de már akkor is ki volt akadva. Egy éjszakán át tartó vitatkozás és kiabalás, majd egy meghatódás, és a beszélgetés folytatása más témákkal kapcsolatban. Persze megbüntetett, azaz lekorlátozta a kimenőmet, de ilyen kb évente egyszer fordult elő. Igazából, ha én péntek este éjfélkor mennék a legközelebbi kocsmába a 12 éves lányomért, akit nem engedek meg egyedül hazagyalogolni az 5 percre levő otthonába, én is eléggé meglepődnék, hogy mit ne mondjak, hogy be van baszva. Szépen fogalmazva... Mondjuk annyira nem voltam részeg, és nem is 12, inkább 13 körül lehettem, de az még rátett egy lapáttal, hogy egy sráccal várakoztam. Háháá, régi szép idők... Na mindegy. :DŰ
Visszatérve a szülői szigorra. Sok okosat nem tudok írni, leginkább a saját példámról és a környezetemben levőkről tudok mesélni.
 

-nem birom éppen tovább írni, majd máskor folytatom-

A kamaszlányokhoz hasonlóan én is rengetegszer voltam már szerelmes. Illetve azt hittem, persze. Mindig úgy alakult, amíg még ki nem lett mondva a "járunk", addig hegyeket tudtam volna megmonzgatni a szívemmel, rá két hétre pedig semmi. Elmúlt a dolog. Ha nem két hét, akkor kicsit több, de a lényeg mindig ugyanaz volt.
Nyáron történt, hogy egy volt barátom öccséhez nagyon közel kerültem. Én akkor csöppentem bele a komolyabb kábítószerek világába, ő pedig (18 évesen!) már 9 éve bennevolt. Nagyon élveztem a társaságát. Imádtam vele bármiről is beszélgetni, nagyon jól megértettük egymást. Kértem tőle egy nehéz pillanatomban "valamit, ami nem fű". Emlékszem, így fogalmaztam. Nagyon mélyponton voltam, de mái napig nem értem, miért tettem. Az egész életem máshogy alakult volna, ha nem teszem fel ezt a kérdést.
A lényeg, adott valamit, ami nem fű volt. Már elindultunk egy nagyobb társasággal egy város-széli házibuliba, de meggondoltuk magunkat. Elmondta mit tudna nekem adni, hogy pontosan mi az. Emlékszem, rá egy fél percre már meg is bántam, és egyátalán nem figyeltem, mikor "bemutatta" a szert. Kisebb séta után meglett. Egy morfium alapú gyógyszer, tehát veszélyes, könnyen túladagolható, és akkor rohamot kaphat az ember. Nagyon könnyű rászokni, és leszokni meg hihetetlen nehéz, kb mint a heroinnál.
Nem adott sokat, alig éreztem a hatását. Egész éjszaka velem maradt, hogy vigyázzon rám, és együtt beszéljük ki, mit érzek.
Utána még volt párszor, hogy ezt csináltuk. Eljöttünk hozzám, és megnéztük mi lett. Érdekes volt, de nem szoktam rá.
Egyszer, egy buliban nagyon csúnyán szétesett. Találkoztam vele, és könyörgött nekem, hogy nálam alhasson. Anyám nem szokott ilyet engedni, de akkor megengedte. Akkor mondta elöször, hogy szeret. Én is szerettem, azt hiszem. Persze nem ad az ember ilyen állapotban levő személy szavára, viszont két napra rá felhívott, és találkoztunk. Utána mondatjuk, hogy elkezdtünk járni.
És igen, a szokásos dolog történt, hogy elegem lett belőle. Ami nem nehéz, képzeljétek el, milyen lehet az élet egy herkással. Valakivel, aki mindig be van állva. Ebből lett elegem.
Rá egy hónapra már hihetetlenül hiányzott, kerestem, de sosem tudtunk rendesen találkozni. Megszakadt a kapcsolat, idegenként kezeltük egymást, mintha mi sem történt volna.
Nos, hónapokkal később értettem csak meg -közrejátszik persze, hogy sokan magyaráztak is nekem-, hogy emiatt a cucc miatt teljesen normális, ha valakik egymásbaszeretnek. Nem tudok máshogy fogalmazni, hát előhozza azt a érzelmes állapotot, és ez így megmarad.
Mindent amit tett, vissza tudok vezetni arra, hogy épp mit használt. Amikor ugrándozott örömében és nagyon jó kedve volt már értem, hogy amiatt a hatalmas csík spuri miatt volt, amit felszívott a szemem előtt, bár én nem voltam tisztában a hatásaival, és akkor nem is érdekelt, épp miért ölelget.
Tudom, hogy ez amit érzek nem szerelem. Egy időben akartam szerezni olyan cuccot, nem nagyon jött össze, mindegy. Valamikor talán haszonlesésből jöttem volna vele össze. (Nem feküdtem le vele egyébként soha.) Nem rég ő is leállt erről, miután egy barátunk belehalt.
Rossz hatással volt rám, hiszen megmutatta nekem a narkó szebbik oldalát, amikor tényleg gyönyörű. És már nem volt velem, mikor belemélyedtem, és nagyon sötét korszakomat éltem, ami már nem volt olyan gyönyörű. Ha nem találkoztunk volna, talán sosem próbáltam volna ki mást, mint a fű. A Linda sem csinál mást, csak szív. És visszafogja magát, ha mást kínálnak. Én nem.
Rengeteg barátomat elveszítettem ezek a dolgok miatt... De erről majd máskor mesélek.

Nem szorul össze a gyomrom, nem jár át sem a hideg, sem a meleg. Ez nem lopás, csalás, ez egyszerű írigység. Az, amikor hagyod, hogy behívjanak a barátaid, de a saját füvedet meg akkor szívod el, amikor már vagy még nincsenek veled. Kínos mikor így gyanakodnak rád. Megérkeznek, és ennyi: "Hm, mit csináltál? Érzem a szagát." És igen, a lehető legrosszabb reakció az, mikor mentegetőzöl és lebaszod, hogy mit ugat már. Ez amolyan mellékhatása a narkónak mondhatni. Van akin nem jön ki. Én hajlamos voltam rá egyébként is, de mindig érzem, hogy egy szánalmas alak vagyok.
Az ember tényleg sajnálja azt a kevés szarját a legjobb barátjától is. Egy bizonyos pontig. Talán amíg még kettő-félért veszed, és nincs hasznod, ha ennek-annak passzolgatsz. Utána már úgy érzed, "áhh, én úgy is olcsóbban veszem".
Voltak szebb idők, mikor rengeteg embernek segítettünk a Lindával, a legjobb barátnőmmel, és mindig behívtunk mindenkit azokra cigikre, amik lehúzásból készültek. De ennek az időszaknak már vége van, épp kapják el a jobb dílereket a városban, az osztályban is kemerülőben van ez a mánia, hát szép volt, jó volt, ennyi volt.
Mostanában lett ez úrrá rajtam. Sosem szerettem úgy igazán szívni. Kevés idejig tart, ahhoz képest meg drága. Csak hát ugyebár a legszebb dolgok nem olyan könnyen beszerezhetők. A spuri viszont eléggé bejön, és mostmár inkább azt tolom. Így meg inkább csak hétköznapokra veszek répát. Így egyszerűbb. Azt a keveset pedig csak nem osztogatnám szét. Tudom, nem szép dolog.
A társaságban csak egy lány van, aki nem tol semmit. A Linda huga, az én osztálytársam, az Era. Ő mondja mindig, "milyen szar, ha az ember barátai narkósok". Azt már szerintem megszokta, hogy mi mindig készebbek vagyunk, mint ő, de amikor ilyen kis szarok miatt veszekszünk... Volt ilyen is egy darabig. Aki épp nem kapta meg a napi fejadagját -hétköznaponként-, az a valaki elviselhetetlen volt. Én is így voltam vele, mások is. Az aktuális szerencsétlen egész délután azt hajtogatta, mennyire kattog, és mennyire kéne valaki aki behívja, mert épp nincs pénze.
És nem tagadom, én is lehúztam már nagyon sok jó barátomat, és fogom is, sajnos, mint mindenkinek, nekem is a saját érdekem az előbbre való.
Ha nem kerültél még ilyen környezetbe, ne akard keresni ilyenek társaságát. A narkós bármikor lehúz, keresztbe tesz neked, még talán meg is lop, és mindig fontosabb lesz neki az a napi adag, mint te.

Nos, megkezdem az első rendhagyó bejegyzésem.
Pénteken, szokásomhoz híven suli után hazamentem, átöltöztem, letusoltam, csináltam egy cigit, és indultam vissza a városba. Egy közeli kocsmában dolgozik egyik kedves barátom, ott szoktunk lenni, zárás után meg indul a nemhivatalos buli.
Már rég bezártunk, mikor megnéztem a telefonom, és egy idegen számtól volt egy nemfogadott hívásom. Nem olyan különleges ez, visszahívtam. Bemutatkozott. Csak így néztem... Egy srác, inkább férfi hívott, hogy majd egyszer dumáljunk. Igazából nem nagyon ismerem, párszor találkoztam csak vele. Megbeszéltük, hogy majd másnap találkozunk. Közlékeny állapotomban nem nagyon hatott meg, hogy felhív egy majdnem teljesen idegen ember, hogy beszélgessünk. Másnap olyan 5 körül találkoztunk. Már egy jó ideje nem láttam sehol, de nem gondoltam, hogy nem volt a városban.
Bár a telefonba mondta, hogy "90 napja nem iszik", de én azt hittem ez valamilyen fogadalom. Arra számítottam, hogy szombat délután lévén elmegyünk valahova, esetleg beverünk valamit vagy csinálunk pár cigit, hát nem épp így lett. Amolyan haszonlesőnek gondolom magam, így visszatekintve, mindegy.
Elmesélte, azért hívott épp engem, mert velem talán tud úgy beszélgetni egy délután, hogy tiszta vagyok. Az voltam, kicsit másnapos, de az nem zavaró.
Lehet, még nem mondtam, de 16 éves vagyok. Ő sem tudta, meglepődött, de én is, hogy ő 33 éves vagy mennyi. Nem dugni akart velem, persze rákérdeztem pár embertől, hogy mennyire megbízható, meg jó arc meg ilyenek.
Három hónapig volt elvonón, csak egy hétre jött haza, utána megy vissza megint három hónapra. Húsz év után állt le a drogokkal. Teljesen ledöbbentem. Mikor legutóbb találkoztunk, kb fél éve valahogy elkeveredtem egy sráccal az ő lakására, ahol hármasban dumálgattunk meg ilyenek. Akkor úgy szét volt esve így ránézésre, hogy az valami hihetetlen. Nem volt rosszul, kommunukatív volt, tudott is beszélni, tehát látszott, hogy megszokott ez számára.
Tisztán is úgy nézett ki, mint aki készen van. Ez teljesen érthető, hiszen ez mindig így van. Meg is kért rá, hogy előtte ne cuccozzak. Nagyon megsajnáltam, Annyit beszélt meg mesélt... Úgy tűnt, már nagyon régóta ki akarta adni magából.
Olyan 9 körül mentem kocsmázni. Elég nagy hatással volt rám ez a beszélgetés. Nem is csináltam egy cigit sem, egy sört ittam csak, meg pár cigibe behívtak. Miután elment a pultos elment, hazamentünk. Éjfél után valamennyivel. Vasárnap anyás-program volt kilátásban, ezért éjjel azért tekertem. A kívánt hatást elértem, jót aludtam. A másnap pedig Pestre-felutazásos, családos programon próbáltam helytállni, több-kevesebb sikerrel.

Igen. Miért? Magam sem tudom.
Bizonyos gondolatokat jobb nem megosztani senkivel. Ezek akár személyes problémák, egyéni kérdések, válaszok, élethelyzetek jobb, ha nem tudódnak ki. Bár, ha élethelyzet, akkor persze köze van emberekhez is, de a családom, azok, akiknek felelek, vagy csak egyszerűen nem akarok nekik csalódást okozni, nem tudhatják.
El kell mondanom, hogy többek közt azért is szorulok erre, mivel mondhatni két életet élek, két egymástól nagyon távolállót, és a kettő nem folyhat össze. Így amit egyesekkel nem tudok megbeszélni, azt másokkal nem. Így senki nem áll hozzám elég közel ahhoz, hogy minden problémámat elmondhatnám neki.